Hosszú történet egy kurta szoknyáról

Az úgy kezdődött, hogy akartam varrni a gyerekemnek egy ülőpárnát, ez ugye nem most volt, hanem jó pár éve, amikor a gyerek még főleg a földön játszott, nem az íróasztalánál, a monitor előtt. Akkortájt turkáltam egy Beatrix Potter-nyuszis függönyt, és tudtam, hogy részben abból lesz a párna, de kellett mellé valami nyúzbálhatóbb anyag is, és ez volt azon ritka esetek egyike, amikor rőfösbótba mentem anyagért. Volt ez a szép zöld kordbársony, kértem belőle 70 centit, de a néni mondta, hogy összesen két méter van belőle,  a vége kicsit hibás, elvihetném az egészet másfél méter áráért. Elhoztam, még jó.

Megvarrtam belőle a párnát, meg egy szép, hosszú szoknyát. Nem nagy szám, a szokásos, téglalapot kettéhajt, gumiház, felhajt, oldalt hasíték. Egyetlen aprócska probléma volt vele, hogy túl hosszúra és bőre hagytam, és előfordult, hogy a lépcsőn ráléptem. Vagy más lépett rá hátulról, mondjuk a busz lépcsőjén. Rém kellemetlen. És persze elkezdett kirojtozódni, részint az alján, részint a hasítéknál. Végül már egyszerűbb volt a hasíték fölött levágni, így viszont túl rövid lett volna, ha csak visszahajtom az alját.

És itt jött a képbe a másik szoknya.

Amit pedig Apukám varrt nekem, amikor még gimnázista voltam, hasonlóan szofisztikált szabásminta alapján, csak ez rövidebb volt, lábszárközépig ért - sikerült pont a legelőnytelenebb szoknyahosszt eltalálni, és persze nem volt rajta hasíték. Elég sokáig hordtam, szerettem az anyagát. Hanem hát a flanelnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy elkezd bolyhosodni, főleg a erősebben igénybevett részeken, khm. Egy idő után tehát már nem hordtam, és amikor Pestre költöztem, nem is hoztam el, de aztán valami rejtélyes módon mégis itt kötött ki, és pár éve várja, hogy kezdjek vele valamit. Ezt kezdtem. 

Volt némi rizikó benne, mivel a flanel némileg lágyabb esésű, tehát nem lehetett egyszerűen a másikhoz toldani. Hosszas töprengés után úgy csináltam, ahogy a ferdepántot kell. Színt színre fordítva összevarrtam, levasaltam, belőttem a megfelelő hosszt, visszahajtottam, levasaltam, behajtottam a végét, és láthatatlan öltésekkel belül is végigvarrtam. Ezt mind kézzel, mert az a biztos.

Persze már túl hideg van hordani, de tavaszig legalább lesz idő akasztót varrni rá (igen, végigvarrtam a szoknyát kétszer kiskezemmel, de ez a kétszer három öltés már nem fért bele), és lehet, hogy a gumit is kicserélem benne, mert az elmúlt tizenpár évben kissé megnyúlt, ezzel szemben én fogytam nagy meglepetésemre. Ja, mert azt ugye senki nem gondolta, hogy a két szoknyát szépen szétbontottam és úgy varrtam össze. Ugyan. A gumiháznak nincs baja, tehát maradt.