Arról, hogy hogyan nem indítottam útjára a Slow Sewing Movementet, és hogy erről miért kell nekem blogot írni

Erős volt a kísértés, hogy a blognak a rongyoszsa.com címet adjam. Ezt főleg azért nem tettem, mert egy ilyen cím ugye pénzbe kerül, én meg smucig vagyok végtelenül, többek között erről is fog szólni ez a blog, meg hát ugye a rongyoszsákomról. Ami valójában doboz. Sok doboz. Meg néhány kosár is.

Van két nagyobb, ezekben leginkább nagyobb lélegzetű textilek lapulnak, amelyek valamikor, valahogy nálam landoltak. Egy jóval kisebb dobozban őrzöm a tenyérnyinél nagyobb, szoknyányinál kisebb maradékokat, gondosan összehajtogatva, színek szerint rendezve. És van még egy kisebb doboz, ebben az egész parányi fecniket őrzöm. És még ott van a kosár, a rongyszőnyeghez felszabdalt póló- és zoknidarabokkal. És egy másik, teli mindenfélével. És van még egy zacskó a filcmaradékokkal, mert abból ugyebár a legkisebb fecni is használható. Van még továbbá egy fióknyi hímző- és horgolócérnám, és egy másik fiók, valamint egy nagyobbacska doboz tele gyöngyökkel, szalagokkal és egyéb ingyombingyomokkal. Ingyombingyom alatt értendő mindenféle színes és/vagy csillogó, maximum babszem méretű encsembencsem és himihumi, amelyek beszerzése és elraktározása valamikor jó ötletnek tűnt.

Egy költözés, egy felújítás és a férjem ráébresztettek, hogy ez így nem mehet tovább. Az élet túl rövid, a lakás pedig túl kicsi ahhoz, hogy minden szabad zugba varrnivalókat gyömködjön az ember, ahelyett, hogy nekiesne a kupacnak és varrna végre. Vagy horgolna.

Ezért idén év elején eldöntöttem, hogy felélem a tartalékaimat. Nem újévi fogadalom, vagy ilyesmi, egyszerűen a Nagy (és Rém Koszos) Felújítás után ekkor éreztem úgy, hogy mindennek rendelt ideje van, és a felmosórongyé pont lejárt. Azt sem fogadtam meg, hogy nem kerül a házba új textil, amíg. Csak végre nekiláttam varrni.

Kézzel.

A varrógéphez való viszonyom ugyanis eléggé ambivalens, de ez egy hosszú történet, a fő gond, hogy felmértem, hogy mikor tudnám elővenni a gépet. Mert ahhoz ugye idő kell, és egy viszonylag nagy, vízszintes felület. Tehát gyakorlatilag soha. Elméletileg a hétvégeken egy-két órára, esetleg, ha, talán. Szóval, ha varrni akarok, akkor azt csak esténként, és ebből következően csak kicsi kezemmel, és ez igazán szórakoztató. És hát persze igen lassú, meditatív tevékenység. Gondoltam, ha van olyan, hogy slow food mozgalom, meg slow living, meg ilyenek, akkor legyen olyan is, hogy slow sewing. Na most, már rájöttem, hogy nem tudsz akkora marhaságot kitalálni, hogy valaki már ki ne találta volna ugyanazt, vagy hasonlót, és drága barátunk, Google segítségével erről ma már könnyen meg is lehet bizonyosodni, és lám, tényleg, számos weboldal és blog foglalkozik a témával, egyszer talán össze is szedek egy csokornyi linket.

Mindenesetre az elmúlt pár hónapban összeöltögettem pár dolgot, és nagyon, de nagyon szeretném megmutatni ezeket, és erre a legjobb médium egy ilyen magamfajta introvertált exhibicionistának a blogírás.

Az első blogomat akkor kezdtem, amikor belevágtam a hajócsipke (hajócskacsipke, frivolitás stb.) nagyüzemi gyártásába. Nem dicsekvésből mondom (muhaha, hát persze), de az enyém volt az első magyar nyelvű blog a témában. A másodikat akkor, amikor a Kisfiam megszületett, értelemszerűen a főszerepben vele. A harmadikat amolyan mellékletként a csipkés bloghoz. A negyedik nem számít, az egy tanfolyam végére készült portfóliónak.

Az első három feltűnően akkor indult hanyatlásnak, amikor visszamentem dolgozni.

Most, hogy a gyermek már elég nagy ahhoz, hogy egyedül fürödjön, egyedül egyen, öltözzön és vetkőzzön, pláne lassan kamaszodik, tehát egyre több idő üresedett meg, és ugye az ilyen megüresedő időket igazán, de igazán vétek lenne mindig mosogatással tölteni.

Szóval újra egy blog, ezúttal főleg varrós, főleg kézzel varrós. Meglátjuk, ez meddig fog működni.