A legritkább esetben a méteráruboltból. Ha mégis, akkor az ócsó méteráruk boltjából, az majdnem olyan, mint egy turkáló, sosem tudhatod, mit találsz bent. Klasszikus méteráruboltba csak akkor megyek, ha pontosan tudom, mi kell, mondjuk 70 centi kordbársony, földönjátszós párnához, és akkor kiderül, hogy van, gyönyörű palackzöld, és már csak 2 méter van belőle, a vége hibás is kicsit, elvinném-e az egészet másfél méter áráért, hát hogyne, ide vele, egy szoknya is kijön belőle és a párna, és karácsonyfadíszek, meg tudoménmégmik. Néha elcsábulok, és veszek egy-két kövér negyed patchwork anyagot.
De, mondom, ez a ritkább eset.
Eleinte azért turkáltam párnahuzatokat és függönyöket, mert jó nagy darab anyaghoz jut hozzá az ember viszonylag olcsón, és nem sajnálja felszabdalni. Aztán valahogy így maradtam. Turkáltam szoknyát úgy, hogy fel sem próbáltam, ha jó, hordom, ha nem, felszabdalom. Egy darabig hordtam, most párnahuzat. Vettem 30 forintért gyereksapkát, mert olyan cuki plüssből volt, karácsonyi színekkel, és amint megláttam, tudtam, hogy karácsonyfadísz lesz belőle, és így lett.
Aztán. Időnként Anyukám rongyoszsákját is áttúrom, mert nyilván örököltem valahonnan ezt a hörcsögtermészetemet, szüléim is mindent eltesznek több évtizedre visszamenőleg, és időnként szabadrabolhatok, és ilyen gyöngyszemek kerülnek elő:
Vegytiszta hetvenes évek, hát nem? Sőt, hatvanas, a csíkos és pettyes anyag ágynemű volt, de gondolom, ez látszik, és bőven megvoltak már, amikor gyerek voltam.
Szóval újrahasznosítok, mégpedig alapvetően azért, mert noha gyerekkorom óta varrogatok ezt-azt, valójában nem igazán tanultam varrni, és meglehetősen gátlásos vagyok, ami a varrást illeti. Meg amúgy is, de ez egy másik blog témája lehetne. Ráadásul barátságunk a varrógéppel az elmúlt 9 évben sem mélyült el igazán. Például (mocskos kis titok 1.) cipzárt kizárólag kézzel tudok varrni. És hát még úgy sem szívesen. És (mocskos kis titok 2.) még mindig képtelen vagyok varrógéppel egyenesen varrni. Vagy (mocskos kis titok 3.) rugalmas anyagot.
Azt írtam, "nem igazán tanultam varrni", és azt hiszem, ez a legpontosabb leírása a varrótudományomnak. Gyerekkoromban Nagymamám megmutatta a pelenkaöltést és a keresztöltést, Anyukám a láncöltést és a huroköltést, Szomszédnéni pedig a laposöltést. Ezt pont elegendőnek éreztem ahhoz, hogy a babámnak varrjak egy raglánujjú réklit. Addig nézegettem Öcsém hasonló típusú ruhadarabjait, amíg rá nem jöttem, hogy áll össze. Emlékszem, fehér frottírból varrtam, danubiaszalaggal szegtem a nyakánál, egyben ez volt a megkötője is hátul. A többi rész elszegésével nem sokat bajlódtam, azt hiszem. Viszont a játéknyomdával nyomtam rá egy labdát, és gondosan ki is hímeztem a kontúrokat. Persze akkor még nem tudtam ilyeneket, hogy raglánujj, meg danubiaszalag, meg kontúr, de azért pofás kis darab lett, talán még megvan valahol.
Nahhh, hát ha valamit meg akarok varrni, a mai napig ezt teszem. Addig nézem, amíg nem látom, és akkor megvarrom. Vagy nem.
Végül (mocskos kis titok 4.), lehet, hogy fel sem tűnne, de jobb, ha az elején tisztázom, ezen a blogon egy valami biztos soha nem fog előfordulni. A gomb. Ugyanis gombfóbiás vagyok. Igen, ez egy létező fóbia, bár tény, hogy minden fóbiák leghülyébbike. Nincs gombbal záródó ruhám (kivéve a télikabátom), sem gombos ágyneműm. De ha muszáj, tudok gombot varrni, és nehezen, de elviselem, hogy gombos ruhák is vannak a mosógépben. Szóval tudom kezelni a helyzetet, de nem akarok beszélni róla. A hangokkal sem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése