Amikor rájöttem, hogy kézzel sem varrok girbegurbábban, mint géppel, módfelett fellelkesültem, és nekiálltam, hogy diribdarabokból varrjak egy párnahuzatot. Addig-addig öltögettem egymáshoz az anyagcafatkákat, amíg olyan nagy nem lett, amilyen nagy párnánk nekünk nincs is. Hát jó, legyen akkor terítő a kisasztalra. Aztán legyen inkább takaró. Nem nagy, csak akkora, hogy nyári éjen (fehér holdsütésen) a derekamra terítsem. Persze még mindig nincs kész, mert mást is varrtam időközben, ezzel újabb anyagcafatkákat produkálva, amely cafatkákat azonmód hozzá is varrtam a már kész darabokhoz.
Gondolom, az látszik, hogy nem túl sokat bajlódtam a méricskéléssel, mert minek az, a nagyjából derékszög pont nagyon megfelelt, ennek egyik következménye az lett, hogy az összhatás olyan, mintha Mrs Rochester (née Bertha Mason) tébolyultságában mindenféle textileket cafatokra szaggatott volna, hogy aztán ritka tiszta pillanataiban összeöltögesse azokat.
A másik következmény jóval kínosabb. Amikor úgy éreztem, hogy körülbelül ez a méret már elegendő lesz, kiterítettem az ágyra, hogy lemérjem, mekkora hátlap kell neki, és akkor kiderült, hogy két szemben fekvő oldala között 15 centi különbség van.
Bontottam, vagdostam, hozzátoldottam, nagy nehezen sikerült egy négyzetnek mondható valamit létrehozni. Most még széles csíkokból keretet varrok neki (ezeket már lemértem), és talán jövő nyárra kész is lesz.
Egyébként az összes felhasznált anyag vagy maradék, vagy újrahasznosított, sőt, újrahasznosított anyag maradéka. Van itt félévszázados paplanhuzat, turkált párnahuzat (Laura Ashley), turkált szoknya, turkált függöny, kinőtt férfiing és maradék patchwork vászon. Egyebek mellett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése