Nem mondhatnám, hogy valami szédítően szellemes darab született volna a múltkori izék egyikéből. Nem is tudom, a színek tetszenek, az anyaga is, hát pont ezekhez ugye nekem nem sok közöm van, de valahogy az összhatás, amihez lenne közöm, az nem igazán az, amit vártam.
Mindegy, egy darabig így marad, aztán, ha már nagyon unom, szétvágom, és lesz belőle más.
(Fura, hogy ha érzelmileg kötődöm egy textilhez - nem röhög, van ilyen -, akkor annak minden kis lehulló darabkáját megőrzöm, de az ugyanezekből a textilekből varrt holmit minden gond nélkül felszabdalom, ha más szerepet szánok neki).
A képről annyit, hogy egy felső légúti kis áffér miatt itthon ragadtam, és így hosszú hónapok óta először láthattam, milyen az, amikor hozzánk besüt a nap. Szép. Nosza, carpe solem, csináljunk képet természetes fénynél az új párnahuzatról. Függöny fel, kanapé kicsit jobbra, viaszvirág kicsit balra, felvétel! Aha... Nos. Az ablakrácsot nem fogom lebontani egy kép kedvéért.
Hát így történt.
Adódik a kérdés, hogy miért nem vittem ki az udvarra, nadehát akkor a szép, napsárga kanapét is ki kellett volna vinni, mert azon olyan jól mutat, de az a felső légúti nélkül is nehezen menne.
A huzat egyébként a nálam szokásos, átlapolós verzió, a hátlap egy régi, ám jó erős (mer' abban még volt anyag!) vászonlepedő maradékából, és roppant aljas módon a szegett széléből kanyarintottam le a megfelelő méretű darabokat, mert szegni nem szeretek, de ki szeret, ugye. Olyan nagyon nem klappol ez a vakító fehér vászon az előlaphoz, de hát úgysem látszik. Tudom, tudom, bezzeg a gótikus katedrálisok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése