Öreg Szem

Jó bő harminc éve vagyok szemüveges, és őszintén? Nem zavar. Az zavar, ha nem látok. És még az is, ha szemüveges vagyok ÉS nem látok. A szemészek és optometristák évek óta elnéző mosollyal hajtanak el, amikor elmesélem, hogy eddig legalább rövidet láttam, de mos'má' azt se, és nagyon, de nagyon szeretnék egy olvasószemüveget. Vagy multifokálist, esetleg bifokálist.* De nem, hanem  levesznek egy negyed dioptriát, hogy az majd segít, legfeljebb távolra nem látok tűélesen (ez bejött, viszont közelre továbbra sem látok jobban), vagy jönnek a bölcs tanácsaikkal, hogy tartsam távolabb a könyvet, az meg nehezen kivitelezhető, ha az ember egyszerre dolgozik könyvvel és számítógéppel, meg mondjuk varrni sem könnyű mellső középtartásban, valljuk be.

Szóval eljött az ideje például az egy számmal nagyobb énekeskönyvnek is, annak pedig kell egy szép borító, ugye. A segédlelkészi évem végén (igen, nekem olyan is volt), a gyülekezet egyik tagja varrt nekem szűrrátétes borítót az énekeskönyvemre. És a Károlira, és az Újfordításúra is, egyet-egyet. Gyönyörű és zavarbaejtően nagyvonalú ajándék, használom is azóta (bár nem a szószéken, és jobb ez így mindenkinek), ahogy azt a batikolt bibliaborítót is, amit az egyik ifis lány készített. Ezek után nyilván elképzelhetetlen, hogy csupasz énekeskönyvet használjak, szégyenszemre.
Könyvborítót varrni nem nehéz, külső rész két darabból, meg egy kis csipke, meg egy virágmintás bélés, két végét behajtom, mint egy füzetborítónak, nem agysebészet. Ehhez képest a képen a harmadik nekifutás eredménye látható, úgy, hogy az utolsó öltésig bizonytalan volt, hogy  végül bele fog-e férni a könyv. Ez történik, ha valaki először mér, aztán vág, és végül gondolkodik. Erről többet nem is mondanék.
A csipkét én vertem, sajnos ritkán jutok a csipkeverő párna közelébe, ahhoz bizony hely kell, és rajta a félkész csipkével nem nagyon lehet elpakolni a szekrény aljába, mint a varrógépet. Lehet amúgy, csak óvatosan. Szóval ez egy régi darab, hiba van benne bőven, de azért én szeretem, és évek óta pakolgatom, hogy majd egyszer. Érdekes módon eredetileg is erre az énekeskönyvre szántam, és a dolog mostanra már nem tűrt halasztást.

*Erősen mellékszál, de erről mindig eszembe jutott, hogy Kisfiamnak volt egy nagyítója, ami eltört. Nem a lencse, hanem a nyele, olyan kis műanyag vacak volt. A Fakopáncsban vettünk egy másikat, otthon nézegetem, mondom férjemnek, hogy jé, ez bifokális, és Kisfiam, aki akkor még derűs kisgyermek volt, nem ilyen mufurc kamasz, mint most, és fontos volt neki, hogy osztozzon az örömünkben, akkor is, ha nem egészen pontosan értette, minek örülünk, elragadtatott mosollyal nyilatkoztatta ki: Aztaaaa, ez tud bifokálni!