Junk style 1.

Gyérszámú látogatóinknak az a téves elképzelése lehet a mi otthonunkról, hogy az egy szedett-vedett bútorraktár, ahová még beömlesztették egy kicsi (ám igényes) antikvárium és egy bolhapiac árukészletét is. Ez azonban nagyon nem így van. Kéremszépen, mi egyszerűen csak a junk style nevű lakberendezési stílushoz ragaszkodunk következetesen, 'mely stíl leglényege tudniillik, hogy - szedett-vedett.

Van itt minden, például rózsaszínnek nem mondható leányszobám bútorai - nagyszülőktől örökölt darabok, de nem ám valami közhelyes biedermeier komód, esetleg ónémet tálalószekrény, nem bizony, hanem a csehszlovák bútoripar remekei a hatvanas évek végéről. (Tényleg jók, ezekben még volt anyag, a költöztetők meg is lepődtek, amikor csak úgy hetykén fel akarták kapni). Aztán. Van persze ikeás bútor, meg vaterázott karosszék és munkahelyről leselejtezett fiókos asztalka. Ez utóbbi pillanatnyilag az én hómofiszom:

Amint a képről (nem túl jól, de) látható, az asztalka története nem úgy folytatódott, hogy hazahoztuk, hetekig csiszolgattuk róla az évszázados lakkot, amíg elő nem bukkant a fa gyönyörű erezete, majd, hogy ez érvényesüljön, lazúrfestékkel átfestettük pasztellkékre, és egy harmonizáló árnyalattal mandalákat stencileztünk rá. Annyi történt, hogy vettünk a fiókjaira két porcelángombot, azt is csak azért, mert az egyik törött volt, a másik meg egyáltalán nem is volt. Még a leltári számot sem szedtük le, mert mi ennyire igénytelenek következetesek vagyunk.

Mindezt csak azért írtam le, hogy világos legyen, hogy amikor tavaly megvásároltunk fillérekért három ócska (ám üvegezett!) könyvszekrényt (majd háromszor annyiért hazaszállíttattuk Újbudáról a nyóckerbe, de ez mellékszál), annak abszolúte nem a pénztelenség, vagy pláne nem az igénytelenség volt az oka, hanem a junk style-hoz való következetes ragaszkodásunk. 

Öt éve költöztünk ide, és mire észrevettük, hogy a szekrények mögött gyakorlatilag áll a víz a parkettán, már késő volt. A vizesedés ugyan megszűnt a Nagy Felújítás után, és a könyveink is megmenekültek, a Billyktől viszont (kettő kivételével) meg kellett szabadulnunk, és akkor kinéztük a vaterán ezt a három böhöm könyvszekrényt, és a Férjem úgy gondolta, elérkezett a rég várt pillanat, amikor végre jelentős mértékű apasztást eszközölhetünk a könyvállományunkban. Kijelentette, hogy annyi könyv marad, amennyi ebbe a három szekrénybe belefér. Meg Mama szekrényébe, rendben. Jó, és a falipolcokra. Meg az épen maradt két Billyre, de aztán tényleg ennyi, és nem veszünk több papíralapú könyvet, SOHA.

Nyilván az történt, hogy sikerült három doboznyi könyvtől megszabadulni, a maradékot pedig cipőkanállal bepréseltük az említett objektumokba, és természetesen azóta is vásárolunk papírkönyveket, de ez egy újabb mellékszál.

A szekrényekről persze már a képeken is látszott, hogy némileg viharvertek, de az semmi sem volt a valósághoz képest. Az alsó részük jó arasznyival mélyebb, így újabb, kacatokkal borítható vízszintes felületek keletkeznek, ezt az előző tulajdonos vélhetően számos cserepes növény elhelyezésével gondolta kivédeni, nem tudni, mekkora sikerrel, viszont rémronda foltokat hagytak maguk után. Fél flakon bútorápolóval később éreztem, hogy vesztésre állok, de sebaj, a legrondább úgysem látszik a karosszéktől, a másik a kanapétól, a harmadikat meg elborítják a kacatok. Viszont most, hogy itthon dolgozunk, némileg átrendeződtek a dolgaink, és a vízfoltok is újra előtűntek.

Három megoldás lehetséges:

1. Visszarendezzük a kacatokat - ez technikailag most nem a legjobb ötlet.

2. Még több hírt olvasunk, így a vízfoltok az aggódnivalók listájának utolsó helyére fognak csúszni - őszintén szólva, eddig is ott voltak.

3. Összeütök rá egy megfelelő méretű terítőt - sajnos valami zsigeri ellenérzés van bennem a terítők iránt. Folyton elcsúszkálnak, vonzzák a foltokat, gyűrődnek, idegesítőek, na.

Már sötét van a fényképezéshez, holnap folytatom.