Mér' nincs rajtad papucs, legalább egy zoknit húznál fel

Gyerekkoromban (vagyis, amíg hosszabb-rövidebb szünetektől eltekintve otthon laktam, tehát harmincéves koromig) a fenti mondat hangzott el nálunk a leggyakrabban. Valamivel gyakrabban, mint az, hogy készaházi, azt hamarabb feladták, meg hát a mezítláb rohangálásnak villámgyors következményei vannak, már attól kapar a torkom, ha szeles időről olvasok az időjárásjelentésben. 

Persze még mindig mezítláb rohangálok, pláne ilyenkor, amikor reggel már hideg van (igenis, hideg van), délután meg kimelegedve érünk haza, lerúgom a cipőt, gyorsan feldobom a kotyogót a gázra, és folytatom a keringélést a lakásban, kész a kávé, beleiszom, meg kéne locsolni a muskátlit, cipő fel, megkerülöm a házat (földszinten lakunk, egyszerűbb az utcáról locsolni, mert egyébként le kéne pakolni az ablakpárkányról a szakajtót, a gyümölcsmosót, és a csíráztató edénykét, felhúzni a szúnyoghálót, majd ugyanezt vissza), locsolás, cipő le, kávéééé, vacsora, mosogatás, gyorsan felhívom szüléimet, jelenteni, hogy megvan kezünk-lábunk, az enyémen ugyan még zokni sincs, de ez a telefonon nem látszik, bár gyanítom, hogy gyanítják. 

Nincsenek illúzióm, horgoltam ugyan egy mamuszt, de nem hiszem, hogy bármi fog változni, például azért, mert már horgoltam mamuszt korábban, és attól sem változott semmi. 

A fonalválasztás nem volt a legszerencsésebb, a gombolyagban nagyon szépek a színek, a kész mamusz viszont pont olyan, mintha lekávéztam volna a kék zoknimat.