Hagyomááááány

Sokat elárul Fiacskám sanyarú gyermekkoráról, hogy egyszer, még mütyürke korában közölte velem, hogy szeretne valami meglepetést, de nem ONNAN (mutatott a konyhára), sem ONNAN (mutatott a varrógépre), sem ONNAN (mutatott a horgolós kosaramra). Nem úszta meg, majdnem minden karácsonyra, születésnapra, névnapra, vagy csak úgy, kapott valami anyjakészítette apróságot. Ezt már nevezhetjük hagyománynak, gondolom.

Az is hagyomány, hogy mindennel az utolsó pillanatban szoktam elkészülni. Volt, amikor úgy gondoltam, hogy túl nagy már a plüssökhöz, ezért mesét írtam neki (mondom, sanyarú gyermekkor, pedig az illusztrációkat végül inkább kihagytam, van énnekem szívem), és szépen be is kötöttem, hogy olyan legyen, mint egy igazi könyv, hát szerintem szenteste még nyirkos volt a borítótábla a ragasztótól. Idén is 23-án valamivel éjfél előtt fejeztem be az ajándékát, a két évvel ezelőtti csillag alakú párna párját, egy holdat, ami valójában egy nyakpárna, ágyban olvasáshoz. Felhasználtam hozzá némi maradékot, szerintem az összes anyag szerepelt már itt, kivéve a hátlapot, de az pont nem látszik, egy valaha fekete, majd húsz év alatt barnára kopott plüsspulóverből lett kiszabva. A tölteléke a már sokszor emlegetett szilikonos tömőanyag, még mindig maradt belőle egy kisebb szatyornyi, attól a sógornőm szabadított meg, ő pillanatnyilag amigurumiban utazik.

A horgolt szív meg véletlenül történt. Korongot akartam, de annyira szabálytalan lett, hogy inkább végigfutottam a szélén még egy sorral, így lett a szabálytalan korongból szabálytalan szív, de ezen már lehet segíteni blokkolással, majd jövőre, hamar munka ritkán jó.