Recycling, upcycling, bicycling. Meg egy stoppolófa

Nálunk a recycling meg az upcycling teljesen természetes volt már gyerekkoromban is, csak azt nem tudtuk még, hogy így hívják. És nem merült ki a tejfelesdobozok kreatív felhasználásában. Az abszolút csúcs életem első kétkerekű biciklije volt, amit Apukám rakott össze, vélhetően más biciklikből, nyilván több különbözőből, mert a két kerék sem volt egyforma. Mi több, ő maga próbálta ki a házunk előtt. Ez a ház történetesen egy lakótelepen áll, emlékeim szerint a próbaút lelkes és kínosan népes nézőközönség előtt zajlott. Persze lehet, hogy csak az én emlékezetem színezi ki a jelenetet, hiszen mindez Debrecenben történt, ahol nemigen jellemző, hogy a népek összeszaladnának bármiféle hasonló szenzációra. 

Na szóval, ilyen volt az én első kétkerekűm, felemás, és én végtelenül büszke voltam rá. Csak most, ahogy ezeket írom, merült fel bennem életemben először a kérdés, hogy miért feccölt ennyi energiát egy gyerekbiciklibe, amikor nyilvánvalóan venni is tudtak volna, aminthogy később kaptam is egy égkék Csepelt, amivel éveken keresztül róttam a köröket a lakótelepen. Talán azért, mert komoly kétségei lehettek, hogy fogok-e valaha két keréken biciklizni. Minden oka megvolt a kétkedésre, mert azon kevesek közé tartozom, akiknek sikerült a háromkerekűvel akkorát esni, hogy a Nagyotiban* kötöttünk ki, ahol megröggönyözték a csuklómat, mert fáháááájt. A röggöny jót tehetett, mert nem emlékszem, hogy lett volna folytatása az ügynek. Visszatérve az eredeti kérdésre, sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen meg akarta mutatni, hogy tud csinálni egy biciklit. 

Ezek után nyilvánvaló, hogy időnként egészen bámulatos holmik kerülnek elő otthon. Ha már valami nagyon útban van, viszont kidobni sajnálnák, elgondolkodnak, hogy két gyerekük (plusz egy-egy házastárs) és három unokájuk közül kire sózhatnák rá. Ennyi személynek már tekintélyes mennyiségű hobbija, mániája, hivatása és aktuális élethelyzete van, amire hivatkozva át lehet passzolni az adott tárgyat. Tudom, hogy ezt most olvassátok, és azt mondjátok, hogy nem is igaaaaz. De, igaz, de nem baj, többnyire beletrafáltok. 

Ami miatt viszont mindezt leírtam, azt kivételesen én magam kértem el, noha én nem erre a darabra emlékeztem:

Igen, ez egy stoppolófa. Eddig nem volt vágyásom ilyesmire, egyszerűen nem volt rá szükség, én nem tudom, hogy csináljuk, nálunk a zoknik nem kilyukadnak, hanem pókhálószerűre kopnak, méghozzá szemmel követhetetlen gyorsasággal. Olyankor nincs más megoldás, a zokniból portörlő lesz. Vagy zoknimacska, ha valamivel jobb állapotban vannak. Lehetne mondani, hogy mer' régen a zoknik is jobbak voltak, azokban mégvoltanyag, gyanítom, hogy gyártanak olyat most is, csak mi nem találkoztunk még túl sok ilyennel. Vannak viszont ezek a jópofa felemás zoknik, na, ezekben mégvananyag, viszont időnként ezek is kilyukadnak. Nagy kedvencek, szeretném őket szépen megstoppolni, és igen, persze rá lehetne húzni befőttesüvegre, vagy villanykörtére, de akkor mire hivatkozva halogathatnám a zoknistoppolást? Most viszont itt van, nincs mese, hozzá kell látni.

Emlékeim szerint amúgy a mi stoppolófánk piros volt, fehér pettyekkel, igen, pont mint egy galóca, de valószínűleg az egy másik időhurokba került. A fenti példány nagymamámé volt egyébként.

*Most utánanéztem, egészen pontosan 1950 óta nem nevezik OTI-nak az SZTK-t, a Nagyoti viszont Debrecenben a mai napig Nagyoti.