Idill

Még viszonylag az elején megmondtam, hogy itten bármitartó márpedig nem készül. Mert rengeteg bármink van, és jó részüktől éppen megszabadulni igyekszünk, nemhogy még tartókat csináljak nekik. Nade, mi van akkor, ha az ember családja összegyűlik, hogy az elmúlt három hónap elmaradt születés- és névnapjait megünnepelje, és a neve napjára kap egy csudás horgolós könyvet, meg egy gombolyag pólófonalat. És nagyon örül neki. Pólófonalból csipkét horgolni nem nagyon lehet (habár...), bugyrom már van fellaskázott pólókból, így lett belőle kiskosár. Méghozzá aktuális-kézimunkát-tartó-kiskosár, tehát nem bármitartó, tehát jöhet. Egyszerű ez.

Fotózni kivittem az ún. kertbe, egyrészt a fények miatt, másrészt, hogy mindenki lássa, mily' jó dolgom is van, én kérem a kertben szoktam kézimunkázni csak úgy spontán és idillien, csipkepongyolában a rózsabokrok mellett, míg gyermekem vidám csacsogását hallgatom, satöbbi, satöbbi, a valóság az, hogy amióta megvan a pad (pár hete), folyamatosan esik, összesen ha kétszer ültünk kint a férjemmel, mert a Kamasz ki se dugja az orrát (másik gyerek meg nincs, hogy csacsogjon), mi ilyenkor diszkréten politizálunk, rojtos farmerben és kinyúlt pólóban, a rozsdás metszőollóval meg időnként vagdosok az orgona vadhajtásaiból.